Zeneipari Újrahasznosító

Az Oscar díjas szerzeményt Harold Arlen és E.Y. Harburg írta 1938-ban és hivatalosan is a század legjobb filmze-betétdalának nyilvánították. Judy Garlandot pedig élete végéig ezzel a dallal azonosították.
Nem köztudott, hogy a dalt Garland kétszer rögzítette: az első felvétel még nem az Oz, a Nagy Varázslóhoz készült, hanem a Decca által kiadott kislemezre és csak egy évvel később, 1939-ben énekelte fel a filmben hallható verziót. Érdekes, hogy 1956-ig az első felvétel szerepelt az "Original Soundtrack" albumokon, de ez senkinek nem tűnt fel, mivel Garland képes volt egy évvel a Decca kislemez rögzítése után, egy azzal szinte teljesen megegyező felvételt készíteni.

Ugorjunk 55 évet 1993-ba, Hawaii szigetére, ahol egy Israel Kamakawiwo'ole nevű, hatalmas és igen súlyos figura, második lemezén egy apró gitárral (egyszerű ukulele) átértelmezi ezt és még néhány másik dalt. Az album, csakúgy mint az első korongja, nagy siker Hawaii-n, de még nem jut el nagyobb közönséghez, csak a szigeten lesz népszerű.


Szomorú, hogy a track és Iz művészete, stílusa csak jóval 1997-es halála után válik világhírűvé. A fiatalon, mindössze 38 évesen elhunyt előadó Over the Rainbow coverje először 2004 januárjában tűnik fel a US Billboard digital chart 12. helyén. Aztán pár hónappal később Anglia és Németország single chartjain is megjelenik, valahol a középmezőnyben. Szép eredmény, de láttunk már ilyet. Amit viszont még soha, az már már természetfelettinek mondható: A cover azóta sem került le a listákról. Hét éve ott van. Ma is ott van és nagyon úgy tűnik, hogy holnap is ott lesz. Hihetetlen és egyedülálló az, amit Iz coverje produkál, hogy pl. Németországban 2010-ben ért fel a kislemez lista tetejére és maradt no.1 pozícióban 12 héten át.

Talán némiképp magyarázza a jelenséget, hogy 2004 óta nincs olyan év, hogy a dalt ne választanák ki valamelyik világsikerű reklám, mozifilm, vagy sorozat betétdalának.

Az alábbi videót 34.5 milliószor játszották le a YouTube-on.

Címkék: cover judy garland wizard of oz israel kamakawiwoʻole

Alice Cooperről és a Superstarról egyenként is könyveket írnak, de azért a rend kedvéért néhány sort fűzök ehhez a kissé ismeretlen 1996-os coverhez.

Először is tisztázzuk az előadó személyazonosságát: az urat Vincent Damon Furniernek hívják, akinek valójában nem a művészneve az Alice Cooper (ami ugye egy női név), hanem az 1966-ban alapított glam rock formációjának neve, amelynek tagjai még Glen Buxton, Michael Bruce, Dennis Dunaway, és Neal Smith.
Persze az idők során a névadó kísértet neve ráragadt Furnierre, mivel gyakran sminkelte magát szellemnek, vagy hullának.

Nos, Furnier 1996-ban (48 évesen) Rice és Webber rockoperájának londoni (újra)felvételére vállalta el Herodes szerepét. De sem ez, sem a korábbi, sem a későbbi remake-ek nem tudták megközelíteni a Norman Jewison féle 1973-ban készült, két Golden Globe-bal díjazott film minőségét és sikerét. És mivel a remake felejthető volt, vele felejtődött Furnier Herodese is.


A dalt egyébként, érdekes módon, nem a kilencvenes évek Alice Cooper hard rock stílusában adja elő. Furnier visszanyúlt a gyökereihez, a hetvenes évek "No More Mr. Nice Guy" tipusú dallamos glamjéhez, ami az Alice Cooper legsikeresebb korszaka volt.

Az eredetinek mondható verziót Josh Mostel adja elő a filmben. Mostel táncos, komikus, szerző édesapjától örökölte tehetségét, amit gyermekkorában a Metropolitan Operában kamatoztatott, később pedig Broadway elődásokban és 1979 óta leginkább mozifilmekben.


Off a végére: Ted Neeley 40 év elteltével is teltházasan koncertezik Jézus szerepében (alább linkelve), de sajnos az eredeti film szereplő közül már mindenki kikopott mellőle. A legfájdalmasabb veszteség Neeley legjobb barátja, Carl Anderson, aki nem önszántából hagyta ott ezeket az előadásokat. 2004-ben súlyos betegségben hunyt el. Emlékére a post végén egy Jay Leno Show előadást linkelek, amelyben a Superstart adja elő egy kis soul-funk fűszerezéssel.

Címkék: webber cover alice cooper rice jesus christ superstar ted neeley carl anderson

Tinka Kovac Szlovénia elsőszámú zenei exportcikke. És milyen jó. Zseniális fuvolajátékos, betonbiztos hangú énekes és nagyszerű előadó. 1978-ban született és 19 évesen már kiadói szerződése volt. Néhány éve, mint vendégművész, együtt turnézik a Jethro Tull-lal és egyetlen külföldi tagként a Vatican Symphony Orchestra fuvola szólistája.
A Down Under coverjébe olyan természetesen csempészte be virtuóz jazz-rock fuvolajátékát, mintha az eredeti verzió is ilyen izgalmas lett volna. Pedig nagyon nem...


De van itt még valami nagyon vicces ezzel a fuvola riffel kapcsolatban.
1935-ben egy Marion Sinclair nevezetű hölgy írt egy gyermekdalt, a Kookaburrát, ami Ausztráliában eléggé ismertté vált. Kb. mint a Halász Judit dalok kishazánkban. Aztán amikor 1988-ban Sinclair meghalt, a kiadói jogok egy Larrikin Music nevű kiadóhoz kerültek.
Nos ez a kiadó 2009-ben azt találta gondolni, hogy a Men At Work Down Under fuvola riffje lopás, mégpedig az általuk kezelt, Kookaburra gyermekdalból, amiért 1981-ig visszamenőleg a dal szerzői jogdíjának 40-60%-át követeli. (Alább az összehasonlító video)
Az eredmény megdöbbentő: a bíróság 2010-ben hirdetett ítélete elmarasztalja a Men At Work-öt. Számomra ez még akkor is túlzás, ha a bíró "mindössze" 2002-ig és a jogdíjak "csak" 5%-át ítélte meg.
2011. március 30-án a bíróság elutasította az EMI fellebbezését, de a dal szerzője Colin Hay nem szándékozik ilyen könnyen feladni és folytatja a pert, egy felsőbb szinten.

A nagy probléma ezzel az ítélettel, hogy precedens értékű lehet, miközben ennyi hasonlóságot szinte bármelyik dalból össze lehet vakarni, és ez dominóeffektet idézhet elő. Egy ilyen ítélet lehetőséget nyit arra, hogy sikertelen szerzők rövid kis dallamegyezések izzadságszagú kutatásával és pereskedéssel gazdagodhassanak meg.

Na de vissza az eredeti témához és szóljunk pár mondatot a Men At Work eredeti verziójáról is.
A dalt 1981-ben vették fel első lemezükre és egyáltalán nem számítottak arra, hogy siker lesz. Ezt bizonyítja, hogy a track a kislemezen csak a B oldalra kapott helyet. Pedig ez a dal volt az egyetlen No.1. szerzeményük. Ez viszont az USA-ban, Angliában és Ausztráliában is listavezető volt és hozott egy Grammy-t is. Később már "csak" top 20 alatti helyezéseket értek el a dalaik.

A szöveg egy Ausztrál utazóról szól, aki minden ízében ausztrál és a létező összes módszerrel hirdeti nemzetét. Persze mindezt igen kritikusan és öniróniával teszi, de épp ez benne a szerethető.
Itt van például az első sor: Travelling in a fried-out Kombi, on a hippy trail, head full of zombie.
Lefordítva: Utazás, egy belül negyven fokos VW Bully buszban, bemarihuánázva.
Hát nem éppen a nemzeti himnusz, ugye? ...és a dal mégis az lett, illetve a nemzeti himnuszuk bulizós alternatívája. Pl. Mindig ezt a dalt játszák, ha egy ausztrál atléta érmet nyer egy világversenyen.

Személyes emlékem a dalról: gyermekkoromban azt hittem, hogy egy jamaikai reggae zenekar játsza, akik természetesen feketék és érthetetlenül törik az angolt :)

Címkék: cover man at work tinkara kovač

1977-ben járunk. A Commodores megjelenteti 5. albumát, természetesen a Motown-nál, amiről az Easy című dal az egyik, amit kislemezre választanak. Érdekes, hogy az Easy nem igazán fekete zene, nem igazán RnB, és egyáltalán nem Motown féle soul vagy funky. Inkább valami fehér ballada. Pedig a dalt Lionel Richie, a Commodores énekes, billentyűs, dalszerzője írta, akinek talán csak a fogai fehérek.
Lionel Brockman Richie Jr. dala természetesen no.1 lett a US RnB charton és a 7. helyig jutott a US Billboard százas listáján, ami egy balladától zseniális eredmény.

Ugorjunk 15 évet, 1992-be. A Faith No More már állandó számként játsza az Easy-t a koncertjeiken. Felveszik, de ugye nem saját szerzemény, ezért a készülő Angel Dust albumukon tologatják jobbra-balra, miközben egyébként szeretik játszani és a közönség is szereti. 19 felvett dalból végül mindössze 13 kerül a korongra és az Easy nincs köztük.
Aztán '92 májusban megjelenik az albumról kimásolt első kislemez, majd egy hónap múlva a második és így tovább, havonta egy újabb. Az 5. kislemez novemberben jelenik meg, de az Easy még mindig a sufniban porosodik és sem a kiadó, sem a Faith no More nem sejti, hogy a cover nem hogy képes feljutni a listákra, de pályafutásuk legmagasabb helyezéseit hozza majd (UK Billboard 3. hely, Ausztrália 1. hely, US Billboard 58. hely, illetve ez az utolsó listás felvételük).


1993 december 29.-én, a világ leghülyébb dátumán, túl a karácsonyi vásárláson, totális ünnepi érdektelenség és szabadságolások közepette, végül az Angel Dust utolsó próbálkozásaként megjelenik az albumról kimásolt Be Agressive, a B-oldalán pedig (végre) az Easy. És hopp, a rádiók rácuppannak a coverre, a listák pedig még a fáradt piac ellenére is elkezdik felszívni a dalt.

A kiadó és a banda észbe kap. A covert ráteszik az épp megjelenni készülő Songs to Make Love To EP-re is, illetve újranyomják az Angel Dust albumot, amire szintén felrakják 14. tracknek. Picit ugyan megkéstek, de a dal még így is képes tovább tolni a már egy éve piacon lévő Angel Dust eladásait, ami így már képes lekörözni az együttes 1989-es, világhírnevet hozó, The Real Thing albumát.

A cover alig különbözik az eredeti Lionel Richie felvételtől, mégis sikerült Mike Patton énekesnek valami megfoghatatlan, új ízt csempésznie a dalba, amitől legbelül minden hallgató úgy érzi, hogy neki írták, vagy róla szól.

A Faith No More féle Easy-nek még volt egy köre a listák alsó szegmenseiben, amikor 2006-ban a Levi's reklámzenéjeként tért vissza a közönséghez.

Címkék: cover faith no more lionel richie commodores

Így van, ez nem egy Temptations szerzemény. Ők csak 1972-ben énekelték fel, egy évvel a dal születése után.
A számot a Motown hivatalos szerzőpárosa Norman Whitfield és Barrett Strong írta az Undisputed Truth-nak, akik pszichadelikus soul és RnB stílusban próbálkoztak. Bár az előadás kissé furára sikerült, a közönségnek tetszett és a listákon már mérhető helyezéseket ért el. Legjobb eredménye a 24. hely volt az amerikai RnB charton.

A Motown is és a szerzők is érezték, hogy több is van még a dalban és hagyták a kísérleti vonalat. 1972 végén Whitfield stúdióba vonult a hatvanas évek eleje óta folyamatosan a listákon dübörgő Temptations-szel (aminek megalakulásához Whitfieldnek, mint producernek, volt némi köze.) és feljátszották utolsó világsiker klasszikusukat.


A felvétel 20 percesre sikeredett (csak az intro 4.39) ezért készítettek belőle egy erősen vágott 7 perces verziót is. Minden azóta feljátszott cover ennek a verziónak az instrumentális alapjain nyugszik. A jellegzetes trombita, a még jellegzetesebb basszus alap, a vonósok és a wah gitár.
A dal ebben a formában már no.1 lett a US Billboardon és hozott három Grammy díjat is.

A legenda igaz, miszerint Whitfield kb. harmincszor vetette fel az első sorokat, pedig Dennis Edwards elsőre is tökéletesen énekelte fel azokat. Whitfield terve az volt, hogy ezzel az amúgy lágyan éneklő Edwardsot felidegesítse és keményebb, érdesebb hangokat csaljon ki belőle. A felvétel azt bizonyítja, hogy Whitfield terve sikerült.

A Temptation sikere után persze folyamatosan gyártódtak a coverek, de összesen kettő olyan született, ami komoly sikereket ért el.

Az elsőt 1990-ben a Was (not was) küldte fel a listákra, a kornak megfelelő funky sample alappal és rap betéttel. Legjobb helyezésük a UK Billboard 12 helye volt.

Ezzel a verzióval először az MTV-n (Music TV) futtatott, a Toyota Forma1 autójának vágóképeivel készített Pioneer reklámban találkoztam. A Was (not was) coverje a világ első autós és asztali CD váltós lejátszójának reklámzenéje volt.
A reklámot napi ötször láttam és néztem végig. És csak három dolgot akartam: kideríteni, hogy ki játsza a dalt, megvenni a CD-t és egy Pioneer CD váltós hifi cuccban hallgatni. Fél évet vártam erre kombinációra, de megérte. Was (not was) CD-je egyike volt a gyűjteményem első darabjainak és ma is ott van a polcomon; a Pioneer cucc is itt szolgál már 20 éve a nappaliban; a hangja gyönyörű és olyan, mintha új lenne.

Na de lépjünk túl a romantikus emlékekkel teli 1990-en, mert jött 1992 április 20. Egy Húsvét hétfő a Wembley stadionban, ahol a '91 november 24-én elhunyt Freddie Mercury emlékére és a Mercury AIDS alapítvány számlájának feltöltésére rendeztek egy all stars koncertet, olyan előadókkal, mint Elton John, George Michael, Lisa Stansfield, Guns N' Roses, U2, Metallica, Bob Geldof, Zucchero, Paul Young, Seal, David Bowie, Annie Lennox, Lisa Minelli, Robert Plant és még ugyanennyi további fellépő.
A koncertet rögzítették is azzal a szándékkal, hogy később majd lemezeket adnak ki az alapítvány javára.
No, hát azóta köztudott tény, hogy mindössze egy EP jelent meg, 5 számmal, amelyeket George Michael és Lisa Stansfield adtak elő. Másnak ugyanis nem sikerült CD-re írható minőségben énekelnie, illetve Mercury dalait szinte senki nem tudta megugrani. Erről a helyszínen SEAL egészen meglepő őszinteséggel csak annyit mondott, hogy "nem értem miért hívtak meg és mit keresek itt, mert nem vagyok képes elénekelni Mercury dalait. Ahogy mások sem."

Kettőnek azért mégis sikerült ...egészen lazán.
Közülük az egyik George Michael volt, akinek Killer/Papa Was a Rollin' Stone és Somebody to Love coverjei a UK billboard első helyén debütált, a US Billboardon pedig a 30. helyig jutott. Persze az EP-n még volt 3 másik dal is, de a rádiók kizárólag ezt a két dalt játszották.

Később George Michael egy klippet is készített a Killer/Papa Was coverhez, amiben nem szerepelt, mert úgy gondolta, hogy az akkor aktuális új fej és borosta dizájnja elvonná a figyelmet a zenéről.




Ha a play gombra nem indul el ez a video, klikkelj a címre, vagy a DailyMotion logora

Címkék: freddie mercury temptation george michael cover queen lisa stansfield undisputed truth was (not was)